Interjúk

  

  Ön kit nevez – jó szívvel – költőnek?

– Költőnek én azt az embert gondolom, aki igazából nem tud mást cselekedni. Úgy értem, hogy az életben természetesen sok mindent tesz-vesz, mászkál, él, de amikor a szavakkal kerűl szembe, akkor olyan kényszert érez, hogy a legjobb hajlama szerint, talán azért, mert saját magát is meg akarja ismerni, úgy kezdi a szavakat egymás után rakosgatni, ahogy neki ezt valaki diktálja. Nem tudja megnevezni, hogy ki ez a valaki. Nyilván a bensejében lévő olyan hajlam, ami őt erre készteti. Én azt az embert, akinek csak ez az önkifejezési formája marad, azt nevezem költőnek. Hogy ezt milyen színvonalon űzi, milyen minőséggel, hogy milyen esztétikai magaslatokat ér el, az egy másik kérdés. Mert ismerünk nagyon sok embert, akik igen kiválóan, színvonalasan tudnak társalogni, de az véletlenül sem jutna eszükbe, hogy egy költői képet használjanak, vagy valami olyat kiadjanak magukból, hogy föltárulkozzanak. Én ugyanis a költészetet egy óriási föltárulkozásnak tartom, még akkor is, ha vannak nagyon szemérmes, nagyon rejtőzködő költők, vagy mondhatom úgy is, a tárgyias lírát művelők, akik a tárgyaknak lelket adnak. Az asztallap, egy radír vagy egy fa ugyanúgy tud beszélni, mint az ember, ugyanúgy megszólalnak ők is, mint az ember, amikor felkiált.

Bővebben: Verset ír, költő? - Beszélgetés Nagy Gáspár költővel

 

Beszélgetés Hankiss Elemér szociológussal

Időpont: 1989 január

Azok a társadalmi folyamatok, amelyek az elmúlt években gyorsultak fel, jót is, rosszat is hozhatnak nekünk. Hogyan látja ezt a társadalomtudós? Milyen mértékben határozzák meg a döntéseinket és lehetőségeinket a történelmileg kialakult körülmények és kényszerek? - ilyen és hasonló kérdésekről beszélgettünk Hankiss Elemér szociológussal, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének osztályvezetőjével.

Bővebben: A HATALOM ALTERNATIVÁI



Az Élet és Tudomány rovatvezetőiként több mint egy évtizedig szobatársak voltunk. Te szerkesztetted a pszichológiai, pedagógiai és szociológiai cikkeket. Hosszú ismertségünk során sok mindent megtudtam rólad, s Neurózis cimmel – harmadik szerzőként dr. Buda Béla pszichiáter részvételével – közös ismeretterjesztő könyvünk is megjelent, az azonban csak most, a versköteted bemutatójára szóló meghívódból derült ki számomra, hogy verseket is írsz, költő lettél...

Bővebben: Immortalitas seu ignobilitas -- Beszélgetés Oláh Tamással

- Mielőtt főszerkesztő lettél, már jó ideje dolgoztál a lapnál. Mikor kerültél oda és milyen előzmények után?

- 1973 vége felé lettem a lap munkatársa. Előtte nem sokkal végeztem pszichológia szakon, és pályakezdőként egy fiatalkorúak számára létesített javító-nevelő intézetben kezdtem dolgozni pszichológusként. A gyerekekkel való foglalkozáson kívül az is a feladataim közé tartozott, hogy valamiféle pszichológiai portrét készítsek róluk. Nagy lelkesedéssel vágtam neki, és amikor már úgy az ötvenediknél tartottam, megkérdeztem, mi lesz ezeknek a dossziéknak a sorsa. Azt felelték, az igazgatói titkárságon van egy nagy szekrény, annak a tetejére betesszük. És aztán? Ott marad. Attól kezdve alábbhagyott a lelkesedésem. A laphoz úgy kerültem, hogy az akkori főszerkesztőnek, Fenyő Bélának a lányával együtt végeztem az egyetemen és Béla szólt neki, hogy kellene valaki, aki az Élet és Tudománynál a pszichológia rovatot gondozná. Addig egy már nyugdíjas korú kolléganőm foglalkozott ilyesmivel is, Ács Manyikának hívták és tulajdonképpen ő vezetett be a szerkesztői munka rejtelmeibe. Persze, Fenyő Béla volt az igazi tanítómester, mint valamenynyiünknek. Arra törekedett, hogy fiatal munkatársakkal, saját neveltekkel vegye körül magát, és ez így is történt.

Bővebben: Beszélgetés Oláh Tamással az Élet és Tudomány egykori főszerkesztőjével

Kopp Mária orvos, pszichológus, egyetemi tanár, a stressz és a megküzdés neves és nemzetközileg elismert szakértője. 1993-tól 2007. július 1-ig a Semmelweis Egyetem Magatartáskutató Intézetének volt az igazgatója. Azóta tudományos igazgató-helyettes, a Semmelweis Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Mentális Egészségtudományok társult kutatócsoportjának a vezetője. Az általa vezetett kutatócsoport legújabb tanulmánykötete ősszel jelenik meg Magyar lelkiállapot 2008 – Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban címmel, a Semmelweis Kiadó gondozásában.

Regisztráljon a tovább olvasáshoz...


D.M.: A költészet – képes beszéd. Amikor ezt mondom, a legősibb meggyőződések avagy hiedelmek egyikét idézem, amivel az ember a költészet lényegét, mibenlétét magyarázni próbálja; a költői mesterség orfeuszi titkát. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a költészet története: például a kezdetétől ránk maradt, legősibb szövegei igazolják is ezt az evidenciának érzett hiedelmet. Az időszámítás előtti évezredekben keletkezett munkadalokat például nem a képes beszédük, hanem hangalakzatuk: ritmusuk, esetleg rímelésük különíti el a beszélt nyelv korabeli prózájától. Mindenesetre: akár így van, akár nem, abban mindenki egyetért (talán még az esztétikusok is), hogy a vers egyik legfontosabb alkatrésze a költői kép. Ha szabad erről szólván a kritikusnak is egy képpel élnie, akkor azt mondanám, hogy a recehártyája és látóidege a kép a versnek. A költői kép, amelynek szerepéről, szerkezetéről, anatómiájáról, a költő személyiségéhez és az ismeretlen, felderítendő külső-belső világ tartalmaihoz való viszonyáról: arról, hogy mire volt képes a költészet története során, s mire képtelen ma, a költői megismerést illetően, arról Nemes Nagy Ágnes jelentetett meg nemrégiben a Kortárs hasábjain egy terjedelmes, és a verssel foglalkozó tanulmányirodalom történetében páratlan, úttörő jelentőségű írást.  Nemcsak azért nem tudnék ehhez fogható tanulmányt említeni, mert költő írta, hiszen jó néhány költő írt már, saját tapasztalataira támaszkodva, tanulmányt mestersége legbelső titkairól. Hanem a tanulmány mögött levő magatartás miatt. A költők ugyanis, főként a modern líra permanens forradalmának megindulása óta, rendszerint saját költői gyakorlatuk, újításuk, forradalmuk igazolása és elméleti aládúcolása – és nemegyszer zsarnoki doktrínává merevítése – érdekében szövegeztek agresszív kiáltványokat, mint például André Breton, aki azt írta,  hogy „minden kritikus, aki fönnakad azon, hogy egy nyers paradicsomban egy paripa vágtat, az hülye”. Vagy Lautréamont, aki szerint „nincs annál szebb, mint amikor egy esernyő és egy varrógép véletlenül összetalálkozik egy boncasztalon”. Nemes Nagy Ágnes esszéje ezzel szemben objektív esszé; nem a saját költői világa, hanem a világlíra kerül rá tanulmánya boncasztalára, s nem azért, hogy saját költészetét igazolja, hanem hogy saját költői tapasztalatainak a szuggesztivitásával és hitelével mondja el a maga fölismeréseit általában a költői képről, melyet „a költői szöveg legmerészebb, legnagyobb nyújtózásának” nevez, „istenkísértő gesztusának, az érzékelhető felé”. De végigelemzi azt a folyamatot is, ahogyan változott, történetileg, ennek az istenkísértő nyújtózásnak a mozdulata a költészetben. – Mit gondol Nemes Nagy Ágnes: milyen kényszer, vagy milyen vágy, milyen remény hat e folyamat mögött? Miért kellett folyton-folyvást változnia a költői kép természetének, szerkezetének, jellegének? S hogyan változik ma a költői kép a lírában?

Regisztráljon a tovább olvasáshoz...
Scroll to top