Sok művész, alkotó ember él kerületünkben, akiket időről időre megszólaltatunk hasábjainkon. Ez alkalommal Oláh Tamás, a Józsefvárosban született és máig itt élő, gazdag és színes életutat bejárt költő osztotta meg velünk pályájáról, szűkebb hazájáról és a művészetről – azon belül természetesen a költészetről – vallott gondolatait.
Voltál szerkesztő, írtál forgatókönyveket, cikkeket, ismeretterjesztő könyveket, most meg kizárólag verseket írsz? Miért?
Válaszom röviden és egyszerűen: mert kevés már az időm. Most a versírás nekem a legizgalmasabb dolog a világon. Benne sűríthetem össze legjobban gondolataimat és érzéseimet, vele fejezhetem ki a legteljesebben a lüktetés, a változás élményét, a múlékonyság és az örök csend ellentétét, a másokhoz való tartozás örömének és a magány teljességének egyidejűségét.
K. L.: - A háború után a magyar irodalomban új költőnemzedék indult. Ennek egyik legkiemelkedőbb, legtehetségesebb tagja Nemes Nagy Ágnes. 1946-ban megjelent Kettős világban című kötetét magasztaló kritikák fogadták, méltatások; a Sőtér István szerkesztette Négy nemzedék című antológia, az akkor élő költészet seregszemléje kiemelten foglalkozott vele. Hogyan élte túl Nemes Nagy Ágnes a háborút, hogyan dolgozta fel ennek a háborúnak az élményét, amelyik ekkor keletkezett verseiben mindenütt ott kísért, és hogyan tudta ennek a szörnyű időszaknak múltával pillanatok alatt a szenvedés mellett az életörömnek is olyan költészetét megteremteni, mint amilyennel akkori verseiben találkozunk?
A zene történetében évszázadok óta nem volt példa arra, hogy valaki ilyen magas szinten képes legyen ennyiféle hangszer megszólaltatására – áll az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia indoklásában, amely az év végén rendes tagjává választotta Kathy-Horváth Lajos zeneszerző-hegedűművészt. 
A költészet örök, mert a beszéd lényege jelenik meg benne, fogalmazott Yves Bonnefoy, korunk egyik legjelentősebb költője. A 91 éves francia művész a szír Adonisszal közösen vette át Pécsett a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat. Köszönőbeszédében hangsúlyozta, civilizációnk fennmaradásának záloga a párbeszéd, európaiként nem zárkózhatunk magunkba. Yves Bonnefoy-t írásban kérdeztük költészetről, fordításról és Európáról. 
Az elme, a lélek gyógyításának tiltása, tűrése, támogatása kor- és rendszerfüggő, jobb kimaradni belőle. Buda Béla professzort a történeti összefoglalóként és kritikaként felfogható Az elme gyógyítása című új könyve kapcsán kérdeztük: miért éppen itt és most haragítja magára a szakmát?
A pszichiátria a kezdetek óta speciális szakterület. A kérdés, lehet-e gyógyítani az elmebetegségeket? Ha igen, hogyan. Miért éppen úgy. Elmeállapotunk késélen táncol, hiszen befolyásolja a testünk - adott esetben az agyunk - és a minket érő mindenkori impulzusok, a környezetünk és fizikális-egzisztenciális helyzetünk minden apró változása. Ha kiborulunk, a kemikália, a gyorsan kedélyt javító gyógyszerek, vagy a pszichoterápia segít?
Ezért szántam rá magam, hogy megjelenjenek az ezzel a témával foglalkozó írásaim. Nagyjából a kilencvenes évek közepétől-végétől kezdve erősödtek fel a felszín alatt morajló viták, ami már csak azért sem meglepő, mert ezt a szakmát mindig ez jellemezte. E korszakra tehető, hogy markánsan szétvált a nézetkülönbség: lélektani vagy biológiai szempontból közelítünk a betegségekhez. És egyáltalán: lehet-e pszichológiai módszerekkel változtatni valakinek a tüneti viselkedésén, meg lehet-e gyógyítani - és egyáltalán: a gyógyítás-e a lényeg? Az ötvenes évek elejére annyi, viselkedés- és szemléletváltoztató módszer alakult ki - ahogy Karinthy nevezte a pszichoanalízist: egy iparág, amely elmefestéssel és vágytisztítással foglalkozik -, annyiféle technika állt hirtelen rendelkezésre, hogy fogalommá rendeződött a pszichokultúra, vagyis a hétköznapi életben elterjedtek a viselkedésmódosító és -fejlesztő beavatkozások.