Az elme, a lélek gyógyításának tiltása, tűrése, támogatása kor- és rendszerfüggő, jobb kimaradni belőle. Buda Béla professzort a történeti összefoglalóként és kritikaként felfogható Az elme gyógyítása című új könyve kapcsán kérdeztük: miért éppen itt és most haragítja magára a szakmát?

A pszichiátria a kezdetek óta speciális szakterület. A kérdés, lehet-e gyógyítani az elmebetegségeket? Ha igen, hogyan. Miért éppen úgy. Elmeállapotunk késélen táncol, hiszen befolyásolja a testünk - adott esetben az agyunk - és a minket érő mindenkori impulzusok, a környezetünk és fizikális-egzisztenciális helyzetünk minden apró változása. Ha kiborulunk, a kemikália, a gyorsan kedélyt javító gyógyszerek, vagy a pszichoterápia segít?
Ezért szántam rá magam, hogy megjelenjenek az ezzel a témával foglalkozó írásaim. Nagyjából a kilencvenes évek közepétől-végétől kezdve erősödtek fel a felszín alatt morajló viták, ami már csak azért sem meglepő, mert ezt a szakmát mindig ez jellemezte. E korszakra tehető, hogy markánsan szétvált a nézetkülönbség: lélektani vagy biológiai szempontból közelítünk a betegségekhez. És egyáltalán: lehet-e pszichológiai módszerekkel változtatni valakinek a tüneti viselkedésén, meg lehet-e gyógyítani - és egyáltalán: a gyógyítás-e a lényeg? Az ötvenes évek elejére annyi, viselkedés- és szemléletváltoztató módszer alakult ki - ahogy Karinthy nevezte a pszichoanalízist: egy iparág, amely elmefestéssel és vágytisztítással foglalkozik -, annyiféle technika állt hirtelen rendelkezésre, hogy fogalommá rendeződött a pszichokultúra, vagyis a hétköznapi életben elterjedtek a viselkedésmódosító és -fejlesztő beavatkozások.