A reménységért
- Részletek
- Írta: Páétmány Péter
- Kategória: Próza
Mennynek és földnek kegyelmes Ura, tebenned vagyon reménységem, meg ne szégyenüljek. Tebenned bízom, mert te gondviselésed alá vettettem, még anyám méhében. Uram, irgalmas vagy a tebenned bízókhoz, és el nem hagyod, akik benned vetik reménységeket: erősítsed szívemet az igaz reménységnek erős vasmacskájával*, hogy evilági háború, szélvész között mindenkor állhatatosan bízzam benned, és a te szent igéd vigasztalása minden nyavalyáimban biztasson engem.
Pázmány Péter
Fotográfiák
- Részletek
- Írta: Oláh Tamás
- Kategória: Verseim
Cseppekben hullnak elém
az elfelejtettnek hit életek:
– a nők ruháján huncutul
játszik a szél,
alakjuk foghatatlan, akár az emlék-kép,
– hallom a Trabant köhögő masináját,
és egy messzi kórus énekét,
– nézem a fecsegő hirdetőoszlopokat,
„dolgozzatok, mert fogy a kenyér”
Eleven büszkeséggel
- Részletek
- Írta: Oláh Tamás
- Kategória: Verseim
Éltünk messze innen,
ott, ahol a hosszú Nap a
sík Föld
szemérmét is kitakarja1,
voltunk határt nem ismerve
a tájak urai,
szél szárnyán vitorlázó
sólyom bomolt tollú népe.
Páternoszter
- Részletek
- Írta: Oláh Tamás
- Kategória: Verseim
Az erőt sugárzó
masina úgy tűnik
percenként újat tud alkotni,
a színrelépő
különbözik a megelőzőtől.
Mély hangon
bátran merül alá,
először lába,
aztán a törzse tűnik el,
majd keserű szája.
Újabb fülke:
világos szőke haj,
apró fogak sóhaja,
ringató vörös körmök.
Erdők, könyvek, tudományok
- Részletek
- Írta: Staar Gyula
- Kategória: Próza
Emléktöredékek Vekerdi Lászlóról
Őrzöm ezt a fényképet. A nyolcvanas évek közepén készülhetett. A Kossuth Klubban ülünk egymás mellett, valamilyen előadást hallgatunk. Előttünk, mögöttünk üres széksorok, mellettünk sincs senki. Előre dőlve székre könyöklünk, jobb kezünkkel a fejünket támasztjuk. Mélabúsan figyelünk. Testbeszédünk kísértetiesen azonos. Vajon milyen előadáson szomorkodhattunk akkor, ott, az utolsó sorokban Vekerdi Lászlóval?
Évekkel korábban kerültünk egymáshoz lélekben is közel. Világosan emlékszem arra az őszi napra, 1977-ben volt, amikor beviharzott a kis cellaszerű szobámba, a Gyulai Pál utca 14.-ben lévő szerkesztőségünkben.
– Olvastam a Dirac-interjúdat, nagyon jó, gratulálok! – lelkesedett… Az előzményekhez el kell mondanom, hogy akkor még kezdő voltam, csak néhány éve dolgoztam a Természet Világa szerkesztőségében, és ez volt életem első tudósinterjúja. Igaz, nem akárkivel készítettem, Paul Dirac-kal, aki a kvantumfizika egyik megalapozója volt, élő legenda, akkor hetvenöt éves. Azon a nyáron az Európai Fizikai Társulat Budapesten rendezte meg a nagyenergiájú fizika konferenciáját, amire díszvendégként meghívták a Nobel-díjas világhírű fizikust. Diracot Budapestre elkísérte felesége, Wigner Margit, az ugyancsak Nobel-díjas Wigner Jenő (az egyik „marslakó”) testvére. A folyóirat szerkesztőjeként tőle könyörögtem ki az interjú lehetőségét. Azt tudtam, hogy Dirac közismerten hallgatag, szófukar ember, arra azonban nem számítottam, hogy kérdéseimre tőmondatokkal, gyakran csak yes és no szavakkal válaszolgat. Azért így is boldog voltam, a beszélgetés azután megjelent a folyóiratunkban.
1. oldal / 3