Nem könnyű feladat a magyarság korai történetét pár oldalon világosan összefoglalni, hiszen a könyvtárnyi irodalom és a szerteágazó problémák puszta áttekintése is óriási erőfeszítéseket követel. A következőkben megkísérlem a magyarság 896 előtti történetének fő eseményeit felvázolni a nyelvészeti és történeti források segítségével, különösen a honfoglalás előtti századok történetét, melyek oly döntőek voltak a magyar etnikum fejlődésében. Egyben ezek azok a századok, amikor a magyarság az eurázsiai steppevidéken élt, és így e korszakbeli története közvetlenül csatlakozik Belső-Ázsia történetéhez.

A magyar őstörténetnél különösen hangsúlyoznunk kell a nyelvi és etnikai származás különbözőségét, mert a kettő összekeverése sok félreértésre adott már okot. Természetesen a magyar őstörténetben a magyar nyelvet és annak előzményét beszélő nép kialakulására keresünk választ. De míg a nyelv kontinuus lehet, az etnikum szinte teljesen kicserélődhet; a nyelv mindössze távoli híradóként őrizheti az etnikai keveredések emlékét. Nyelv és etnikum egyaránt szerves része az őstörténeti vizsgálódásoknak.
Ezek előrebocsátása után megállapíthatjuk, hogy a magyar őstörténet kiindulópontjaaz, hogy a magyar finnugor nyelv, s legközelebbi nyelvrokonai az obi-ugor néven emlegetett vogulok (manysik) és osztjákok (hantik), ma két kicsiny nyugat-szibériai nép. Valamikor tehát a magyarok és obi-ugorok nyelvi ősei egy nyelvet beszéltek, melyet ugor alapnyelvnek nevezünk. Az ugor ősnép valahol a Középső- és Déli-Urál vidékén élhetett, ugyanakkor megoszlanak a vélemények arról, hogy az Urálon túl, Nyugat-Szibériába is átnyúlt-e egykori lakóhelyük. Az ugor nép halászattal és vadászattal foglalkozott, de nyelvészeti alapon a kezdetleges állattartás és földművelés jelenlétére is következtethetünk. Ismerték a lovat és a kutyát, ló és eb szavunknak ugyanis csak a vogulban és osztjákban van megfelelője. Az ugor nyelvi egység a Kr. e. első évezred közepén bomolhatott fel, feltételezhetően a Kr. e. 6–5. században a Káma-vidékre érkező ananyinói régészeti kultúra hordozóinak megjelenése miatt. A Kr. e. 5. századból valók az első, feltehetően finnugor népekre vonatkozó tudósítások Hérodotosz művében. Azonban Hérodotosz semmilyen adata nem hozható közvetlenül a magyarsággal kapcsolatba, a hérodotoszi jürka népnévnek az obi-ugorok későbbi orosz Jugra elnevezéséhez semmi köze nem lehet.
A magyarság önálló élete során igen hamar török nyelvű népekkel került kapcsolatba. A magyar nyelvnek az a mintegy 300, az alapvető szókincsbe tartozó török szava, melyet a honfoglalás előtt vett át, bizonyítja azt a hatalmas hatást, melyet az ugorságból kivált magyarság török részről kapott. E szókincs alapján világosan láthatjuk, hogyan ismerkedett meg török hatásra a magyarság a magasabb szintű állattenyésztéssel és földműveléssel. Kétségtelenül e török szavak jelentős része csuvasos jellegű, tehát valamilyen ogur-bolgár nyelvből került a magyar nyelvbe, de köztörök jellegű jövevényszavaink is szép számmal vannak. Itt merül fel a kérdés, hogy az óriási török nyelvi hatásnak mi a történeti háttere, azaz a magyarság mikor, hol és milyen török népekkel érintkezett a honfoglalás előtti évezred folyamán. S erre a válasz bizony nem is olyan egyszerű. A kérdés egyik nyitja mindenképpen a bolgár-probléma.
A magyar nyelvészetben Bárczi Géza kérdésfelvetése óta szokás az Urál vidéki magyar őshaza korából való török jövevényszavakról beszélni. Nyelvtörténeti kritériumok alapján a homok, harang, nyár, nyak szavunkat, s egyéb kritérium alapján az ér igét szokás e csoportba sorolni. Ezek a szavak e nézet szerint akkor kerültek volna a magyar nyelvbe, amikor az már az ugoroktól elszakadva az Urál vidékén élte önálló életét, tehát a Kr. e. 6. és a Kr. u. 5. század között. E feltételezésnek két gyengéje van, s ezáltal bizonyíthatatlan. Nyugat-Szibériában és az Urál vidékén török nyelvű népről ez időben semmit sem tudunk, nem is valószínű, hogy lehettek ott. Az első biztosan török nyelvű nép Európában a 463-as években a Volgától nyugatra megjelenő ogur-bolgár törökség. E kor előtt tehát számottevő, egyáltalán kimutatható török nyelvi hatással nem nagyon számolhatunk a magyar nyelvben. Más részről a Bárczi javasolta etimológiák nyelvi kritériumai egyáltalán nem kényszerítő erejűek, tehát egyelőre Urál vidéki török jövevényszavainkról beszélni elhamarkodott lenne.
A nyilvánvaló bolgár-török jövevényszavak tényén túlmenően a magyarság európai nyelveken használatos neve az Ungarus, Hungarian, hongrois stb. is egyértelműen abolgár-török kapcsolatokra mutat. E nevek ugyanis mind egy ószláv ongr alakra mennek vissza, mely az onogur népnévnek az átvétele. A magyarokat a keleti szlávok és Bizánc, majd egész Európa ezen a néven ismerte meg, a magyarságnak tehát valamilyen kapcsolatban kellett lennie az onogurokkal. De hogy ez mikor történhetett és milyen jellegű kapcsolat volt, arra nézve semmilyen útbaigazítónk nincs. Ez a nagy bizonytalanság tette lehetővé, hogy időben olyan nagy eltérések lehessenek az onogur–magyar kapcsolatok kezdetét firtató elméleteket illetően. Semmi támpontunk nincsen, hogy az onogur név mögött mikor sejtsünk már magyarokat. Ily módon egy nagyon elterjedt elmélet szerint, mely a két világháború közti magyar őstörténet-kutatást uralta, s melyet klasszikus formájában Németh Gyula fejtett ki, a priszkoszi népvándorlás onogurjai közt már ott lettek volna a magyarok. E szerint a magyarság nyugat-szibériai hazájából a 460-as években, ogur népek társaságában jött volna a Kaukázus északi előterébe, a Kubán vidékére, ahol a 7. században a Bolgár Birodalom virágzott. Ez az ún. „kaukázusi őshaza” lett volna lakhelyük mintegy 400 esztendeig, s a bolgár függetlenség megszűnése után a 7. század közepétől kazár fennhatóság alatt éltek, majd a 830-as években függetlenedtek a kazároktól, s több nyugati vonulás után 896-ban jelentek meg a Kárpát-medencében. E szép és nagyvonalú őstörténeti konstrukció ellen azonban több tény szól. Először is az onogur népnév megléte még nem elég bizonyíték, hogy e népnév mögött valóban magyarok állnak. Ezenkívül, mint láthattuk, az ogur népek valahol a Kazak-steppe déli részén tanyázhattak, innen lökték tovább őket a szavirok. A priszkoszi népvándorlás belső-ázsiai háttere csak az utóbbi időben lett valamelyest világos, ezért nem csoda, hogy a háború előtt könnyen tehették az ogur népeket Nyugat-Szibériába, a Tobol folyó vidékére. A magyaroknak a 463-as onogur vándorláshoz való kötése tette szükségessé annak a feltevését is, hogy a magyarság valamikor átkelt az Urálon, s Nyugat-Szibériában került kapcsolatba az ogur-törökséggel. Mindez azonban nem bizonyítható. A magyarság legközelebbi nyelvrokonai, az obi-ugorok az ugor egység megszűnése után még több mint egy évezredig az Urál európai oldalán maradtak. A magyarok csak azért keltek volna át az Urálon, hogy csatlakozhassanak az ogurokhoz, akik mellesleg nem is voltak ott? Az obi-ugorok ősei miért nem keltek át az Urálon, s miért nincs nyelvükben jelentős bolgár hatás, mint a magyarban? Túl sok a megválaszolhatatlan kérdés, túl sok az ellentmondás, úgy hogy a nyugat-szibériai magyar őshazát és az ogur vándorlásban való magyar részvétel tézisét nyugodtan törölhetjük őstörténeti hipotéziseink sorából.
Ez esetben viszont más magyarázatot kell találnunk a bolgár–magyar történeti érintkezésekhez. Az ugorságból kivált magyarok a Káma–Urál vidékén élhettek, kérdés, mikor s milyen bolgárokkal kerültek kapcsolatba. Az északi, volgai bolgárság csak a 8. század vége felé jutott el a Közép-Volga vidékére, ahol elsősorban a Volga bal partját szállta meg. A magyarok a 9. század első felében már a Don alsó folyásánal vannak, s ez az 50 évnél is kevesebb idő nem tud magyarázatot adni arra a hatalmas bolgár-török nyelvi hatásra, mely a magyarságot érte. Tehát ha nem is zárjuk ki, csak volgai bolgár hatással a magyarságot ért bolgár hatást nem magyarázhatjuk. A magyar nyelv alán jövevényszavai és a török jövevényszavak bizonyos „déli” rétege (pl. a som, kőris szavunk) szintén arra mutat, hogy a magyarság nem lehetett a 9. századig az uráli őshazában. Valamikor tehát délre és nyugatra kellett vonulniuk. Erre vonatkozólag semmilyen történeti utalásunk nincsen, de a fentiek alapján biztosra kell vennünk, hogy az 5. század után valamikor a magyarság a Káma–Bjelaja vidékéről délnyugati irányban lehúzódott a ligetessteppe vidékére, a Volga és a Don közé. Ez az a terület, ahová még felért az onogur-bolgár hatás, és ahol az alán hatás is megmagyarázható. Az oroszság is csak úgy nevezhette a magyarokat ugrinak, azaz onoguroknak, ha délebbre került a magyarság onogur, majd kazár hatás alá. A varég–orosz kereskedők a Volgán és a Donon át jutottak el Itilbe, a kazár fővárosba, a Dont pedig Ibn Hurdádbih a szláv (orosz?) folyónak nevezi. Az onogur kötelékben élő magyarokról igenis itt, a Don vidékén szerezhettek az oroszok tudomást. A magyarságnak egy ága a Volga jobb partján, északabbra, nagyjából a mai mordvin és csuvas területen élhetett, ez lehetett az az ág, melyet Julianus barát a 13. században megtalált. Persze elképzelhető, hogy ez a Volga jobb parti magyar csoport csak a 13–14. században húzódott nyugatra a Volga bal partjáról. Mindenesetre ez az ág valószínűleg még pár száz évig tovább élt, s az orosz forrásokban mozsar/mocsar néven szerepel. Ezeket a Volga-vidéki magyarokat, a mozsarokat az oroszok sohasem azonosítják a 9–10. századi ugrikkal, azaz a középkori orosz irodalomban ugri néven ismert Kárpát-medencei magyarokkal. Ez nyilván azt jelenti, hogy a magyarságnak ez a Volga-vidéki ága sohasem került a déli onogurokkal kapcsolatba, mint a magyarság zöme, és így a mozsarok sohasem lettek ugrik.
De hogy a kérdés még bonyolultabb legyen, az onogur népnév egyesek szerint északra, a Volga-vidékre is eljutott. Arról van szó, hogy a 9–10. századi muszlim földrajzi irodalomban szerepel egy Júra nevű nép, a volgai bolgároktól északra, s a 11. századtól rendszeres híradásaink vannak az orosz forrásokban is Jugra ország népéről. Ezt aJugra/Júra nevet szintén az onogur népnévből szokták levezetni, oly módon, hogy az -a végződés gyakori óorosz terület- és népnévképző, a j- gyakori hangelőtét az oroszban, s így a Jugra névben az ugr név rejlene. Eszerint a Jugra, vagy latinosított formájában Jugria, vagyis az obi-ugorok országának nevében szintén az onogur név található. Ennek a meggyökeresedett elképzelésnek számos dolog mond ellent. Hogyan és mikor került az onogur név messzi északra? A muszlim források már a 9. századi állapotokra vonatkozóan világosan külön tárgyalják a volgai bolgárokat és Jugrát, és ezen kívül a volgai bolgárok vonatkozásában az onogur név használatának semmi nyoma sincsen. Mindezen és még más nehézségek miatt a valószínűtlen hipotézisek közé kell utasítanunk Jugria nevének az onogurok nevével való összekapcsolását. De ezen túlmenőleg maga a Jugria fogalom óriási karriert futott be a magyar őstörténeti irodalomban. A 16. század elején, mikor az oroszság már elfoglalta Jugriát, s a moszkvai nagyfejedelem címei között ott díszeleg a Jugria fejedelme (knjaz jugorskij) cím is, jelent meg Miechowi Mátyás, majd Sigismund Herberstein könyve, melyekben a Jugria névnek a magyarokkal való összekapcsolása szerepel. Nyilván a Jugra névnek a magyarok orosz ugri nevével való hasonlósága pattinthatta ki ezt az ötletet, s a kor etimologizálgató őstörténeti szelleme nagy előszeretettel kapta fel ezt az elméletet. Évszázadokig szerepel az európai tudományosságban Jugria mint a magyarok őshazája. Ezt az őstörténeti téveszmét hirdette Zsirai Miklós, jeles finnugor nyelvészünk is. Habent sua fata ideae…
A magyaroknak az onogur névre visszamenő Ungarus nevét tehát a legvalószínűbben azzal magyarázhatjuk, hogy a magyarság, ha nem is 460 tájt, mint sokan hitték, de valamivel később kapcsolatba került az onogur-bolgár csoporttal. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az elképzelést sem, amely szerint az onogur név csak a Kárpát-medencében szállt volna a magyarokra az itt talált késő avarok onogur nevéről. De akár így, akár úgy történt, nem tagadható, hogy valamilyen onogur-bolgár csoport rendkívüli hatással volt a honfoglalás előtti magyarságra. Az onogur elnevezésen kívül, mielőtt a magyarság saját magyar nevén megjelenik a 9. század végén a muszlim forrásokban, két másik néven is szerepel, mely nevek ugyancsak a Kazár Birodalomban töltött hosszú időszakra utalnak. E két név pedig a szavir és a türk elnevezés.
Bíborbanszületett Konstantin császár, akinek a 9–10. századi Kelet-Európa pompás etnikai leírását köszönhetjük, a magyarokról szólván megemlíti, hogy egy részük, mielőtt bejött a Kárpát-medencébe, a kangarnak nevezett besenyőktől vereséget szenvedett, s a magyarok egy része Perzsia vidékén telepedett le. Ezeket a magyarok régi nevén szavartoi aszphaloinak hívják, a másik rész pedig a magyarok vajdájával, Levedivel nyugatra ment az Etelköz (nála Atelkuzu) nevű helyre, ahol jelenleg – jegyzi meg Konsztantinosz – a besenyők laknak. A császári szerző művének ez a nehezen értelmezhető része sok fejtörést okozott a kutatóknak. Abban mindenki egyetért, hogy a szavartoi névben a szavir népnévnek valamilyen alakját kell látnunk. Ha a szóvégi t-re többféle magyarázat is lehetséges, az aszphaloi szót görögül ’rendíthetetlen, állhatatos’ jelentésű jelzőnek értelmezhetjük, mely ismeretlen okból áll a népnév mellett. A konsztantinoszi szavárdok – nevezzük őket így ezentúl –, nyilván azonosak azzal a néppel, amelynek neve gyakran szerepel örmény és arab forrásokban a 8–9. század folyamán. Az örmények szevordinak nevezik ezt a népet, az arabok szávardijja/szijávardijja néven említik. Az arab alakok az örményből valók, s nyilván Konsztantinosz szavartoi alakja is arab forrásra megy vissza. Ugyanakkor a bizánci császár egy másik művében is ír aszavárdokról, s itt a közvetlenül az örményre visszamenő szevortioi formát használja, melyet ’fekete fiúk’ jelentésben fordít. S valóban a szevordik alak örményül ’fekete fiúk’-at jelent (a szevordi többes száma), tehát nem lehet más, mint egy, a szavirra visszamenő népnév örmény népetimológiás elferdítése. Ez az örmény népetimológiás alak jutott el aztán az arab történetírókhoz és Konsztantinoszhoz.
Ha a szavárd népnév eredetét valamelyest sikerült is tisztáznunk, hátra van még alényeg, a történeti háttér megrajzolása. A kangar népnév, mint azt Czeglédy Károly meggyőzően kimutatta, előfordul már a 6. századi szír forrásokban mint egy Kaukázus-vidéki nomád nép neve, s a besenyők kangar neve azt bizonyítja, hogy a besenyő törzsszövetségben kangarok is voltak. A kangarokban valamilyen iráni népességet sejthetünk, mint arról majd szó lesz a besenyőket tárgyaló részben. Konsztantinosz tehát kora besenyőit a régebbi kangarokkal, a magyarokat pedig a régebbi szavárdokkal azonosította, így egy régebbi kangar–szavárd háború emlékét vetíthette ki a 890-es évek besenyő–magyar háborújára. Ha ezt figyelembe vesszük, a következőképpen rekonstruálhatjuk az eseményeket. A 6–7. században történhetett az a kangar támadás, amelynek következményeképpen a szavárdok egy része Transzkaukáziába, a Kura vidékére ment, s ahol a 8–9. században a forrásokban is szerepelnek. A szavárdok másik része ekkor vonult Etelközbe, tehát a Dontól nyugatra levő területre, a Pontus-vidékre. Ezen a területen éltek hosszabb ideig, s ez az a terület, amelyen a kazár és bolgár hatást egyaránt jól meg tudjuk magyarázni. Felmerül itt a kérdés, hogy a magyarság szavárd/szavir és onogur-bolgár kapcsolatát történetileg hogyan értelmezzük.
A finnugor nyelvű magyar törzsek szavir és onogur politikai fennhatóság alatt éltek, s innen szállt rájuk az uralkodó népcsoport szavir, illetve onogur neve, vagy pedig az illető népekből jelentős rész is beléjük olvadt? Mindkét kérdés jogos, és egyik sem zárja ki a másikat. A magyarokra használt szavir és onogur név, majd a 9. században használt türk név a magyarok tényleges politikai kapcsolataira utal. A magyarság időrendben is így, tehát először szavir, majd onogur, végül pedig kazár-türk politikai keretek között élt, a 6. század óta valószínűleg a kazár terület perifériáján, a Don vidékén. Nyilvánvaló, hogy tényleges szavir, onogur és türk elemeket is olvasztott magába, s ezek neve a politikai fennhatóság megszűnte után is tovább élt, legalábbis az olyan eredetű törzsek nevében. Már régen onogur, majd kazár fennhatóság alatt élhetett a magyarság, amikor még bizonyára tartalmazott szavir törzseket is, s ezek, azon túl, hogy onogurok, majd kazárok voltak a politikai hovatartozás szerint, egyben őrizték régi törzsnevüket, a szavirt is. Ily módon válik érthetővé a honfoglalás előtti magyarság soknevűsége. Évszázadokig mint forró kohóban keveredett a délre szakadt finnugor nyelvű magyarság szavirokkal, onogurokkal és kazárokkal, míg végül is a 9. században politikailag önállósodott, és saját magyar nevén is feltűnik a muszlim forrásokban.
A 9. századra vonatkozólag már komoly írásos források alapján tudunk képet rajzolni a magyarságról. Nézzük meg a legfontosabb forrást, a már többször használt Bíborbanszületett Konstantin művét. Leírásában a magyaroknak, akiket türköknek nevez, két lakhelyét említi meg. A magyarok régen Kazáriához közel telepedtek meg, azon a helyen, melyet vajdájukról, Levediről Levediának hívnak. Egy besenyő támadás hatására azonban Levedi és népe nyugatra menekült az Etelküzü nevű területre, ahol Konsztantinosz idejében, tehát a 950-es években már a besenyők éltek. Innen, Etelközből hívatja a kazár kagán Levedit magához, hogy a magyarok fejedelmévé tegye. Levedinek különben, mint előzőleg értesülünk róla, kazár felesége volt. Levedi nem vállalta a tisztséget, s maga helyett Álmost vagy annak fiát, Árpádot ajánlja. Végül is Árpád lett a fejedelem, akit kazár szokás szerint pajzsra emeltek megválasztásakor. Ezután érte a magyarokat az a besenyő támadás, amely a Kárpát-medencébe űzte őket.
A császár említette két földrajzi elnevezés közül csak Etelküzü (mai kiejtéssel Etelköz) lehetett állandó magyar elnevezés, míg Levedia a császár által gyártott görögös forma a magyar Levedi vajda nevéből. Azt a területet jelölheti, ahol a magyarok Levedi vezetése alatt éltek. Az Etel folyót a Volga török nevével azonosíthatjuk, de a Don folyó alsó folyására, melyet a Volga folytatásának képzeltek el, szintén gondolhatunk. Etelköz pontos fekvését meghatározni nem tudjuk, annak ellenére, hogy az Embától a Prut és Szeret folyókig minden elmekombinációt felvetett már a későbbi kutatás. Tágan a Volga és Don környéke jöhet egyedül számításba. Ebbe az irányba mutat az Anonymusnál megőrzött Dentumoger név is (olv. Dentümogyer), mely a magyarok Don (vagy esetleg Donyec?) vidéki szállásaira utal. De ebbe az irányba mutat mindaz a megfontolás, amelyet a fentiekben a magyar nyelv régi török szórétegével kapcsolatban is mondtunk.
Konsztantinosz leírásából világosan bontakozik ki a magyaroknak a kazároktól való függése, jóllehet egészen nyilvánvaló a híradás dinasztikus jellege. A magyar küldöttek az Árpád választása előtti időket igyekszenek kisebbíteni, s megjegyzik, hogy Árpád előtt a magyaroknak nem voltak fejedelmeik, csak vajdáik. A vajda itt vagy magyar szó (ez esetben ez a magyarban óorosz jövevényszó), vagy pedig (s ez a valószínűbb) egy bizánci görög szóval állunk szemben, mely a déli szlávból került oda. A források szerint a magyarok a kazárokkal három esztendeig laktak együtt, és részt vettek minden hadjáratukban. Nyilvánvaló utalás ez arra, hogy a magyarok a kazárok alattvalói voltak. A három év vagy elírás, vagy szándékos kisebbítés, mivel a Kazár Birodalom árnyékában jó két-három évszázadig élhettek a magyarok. Levedi és Álmos/Árpád szerepének beállítása tendenciózus. A muszlim források nyíltan leírják a kazár eredetű kettős fejedelemség intézményét a magyaroknál. Árpád hatalomra jutása nyilván a kettős királyság végét jelentette, s Levedi és Árpád között egyáltalán nem olyan simán alakulhatott a viszony, mint ahogyan Konsztantinosznak azt a magyar követek elmondhatták. Mindenesetre Levedi ágáról később már semmit sem hallunk a magyar krónikairodalomban, mely csak az Árpád-ház hagyományait őrizte meg.
Konsztantinosz elbeszéléséből úgy tűnik, hogy a magyarok egészen sokáig, szinte ahonfoglalást elindító besenyő támadásig kazár függésben voltak. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy a magyarság előbb, 800 és 830 között önállósult volna. Sarkel várát akazárok 835–837-ben építették fel a Don alsó folyásánál, annak bal partján, bizánci segítséggel. Pauler Gyula óta szokás feltételezni, hogy Sarkel vára a magyarok ellen épülhetett, mivel ez idő tájt más nép nem fenyegethette a kazárokat ez irányból. Igazat kell adnunk azonban Czeglédy Károlynak, aki ezt kizártnak tartja, hiszen a Dontól nyugatra eső terület egészen Kijevig kazár adófizető volt, s csak a varégok fenyegethették ez irányból a kazárokat, mint ahogyan a 10. században éppen a varég–orosz támadások szüntették meg a kazár politikai önállóságot.
A kazár politikai függés emléke az, hogy a magyarokat a 9. században a bizánciak türköknek nevezik, s a magyar szót használó muszlim források is mindig megjegyzik, hogy a magyarok türkök. Tudjuk, hogy a kazár dinasztia türk eredetű volt, s a kazárokat igen gyakran nevezik ezért egyszerűen türköknek.
Végül egészen bizonyos, hogy a magyarok a népi keveredés szintjén is kapcsolatba kerültek a kazárokkal. Konsztantinosz hírt ad arról, hogy a magyarokhoz csatlakozott három kavar törzs előzőleg a kazárok elleni felkelésben vereséget szenvedett, majd ezt követően állt át a magyarokhoz. A magyarokat megtanították saját nyelvükre, ők maguk pedig megtanultak magyarul, s a 10. század közepén még mindkét nyelvet használták. Íme egy világos példája annak, hogyan csatlakoztak és olvadtak be török népcsoportok a magyarokba.
Mindaz, amit a szavir, onogur, türk és kazár összefüggésekről elmondtunk, valamint a magyar nyelv régi török jövevényszavainak nagy mennyisége és jellege azt erősíti meg, hogy a finnugor nyelvű magyarok és a különböző török nyelvű népek között tartós szimbiózis volt, melyet évszázadokig a kétnyelvűség jellemzett. A hatalmas török nyelvi hatás nem egyszerű nyelvi tény csak, hanem egy méreteiben lenyűgöző török kulturális és társadalmi hatás jelzője. Következésképpen az utolsó száz évben a magyar tudományban általánosan elterjedt tézis, miszerint a „magyarság finnugor eredetű”, némi módosításra szorul. Még akkor is, ha a fenti egyszerűsítést árnyaltan úgy fogalmazom, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű. Ugyanis rögtön hozzá kell tennem, hogy a török hatás a népiség és kultúra szempontjából legalább ilyen súllyal esik latba. A magyar nép őstörténetének két legfontosabb szála a finnugor és a török, de ennél is fontosabb, hogy a kettőből, sok más hatást integrálva, hogyan lett egyedi magyar ötvözet.

Részlet Vásáry István az MTA levelező tagjának könyvéből
(A régi Belső-Ázsia története 5. fejezet,.Balassi Kiadó)

BIBLIOGRÁFIA

A 10. század előtti magyar történetről vagy népszerűbb nevén a magyar őstörténetről könyvtárnyi irodalom készült. Az ebben való tájékozódást segíti a következő, folyamatosan megjelenő könyvészeti munka: BANNER J.–JAKABFFY I., A Közép-Dunamedence régészeti bibliográfiája. Budapest, I: 1954, II: 1961, III: 1968. 204–220; IV: 1981. 309–321.
Rendkívül hasznos kézikönyv: HAJDÚ P.–KRISTÓ Gy.–RÓNA-TAS A. (szerk.) Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba. Budapest, I/1, I/2: 1976; II: 1977; III: 1980.
A magyar őstörténet belső-ázsiai (azaz főleg török) vonatkozásairól a legutóbbi jó összefoglalás: A. RÓNA-TAS, Ethnogenese und Staatsgründung. Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungartums. Rheinisch-Westfalische Akademie der Wissenschaften, Abhandlung 78(1988), 107–142.
A magyar nyelv régi török jövevényszavaira a két klasszikus monográfia: Z. GOMBOCZ, Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache. Helsinki, 1912; LIGETI L., A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, 1986.
A magyarok onogur, szavir és türk neveiről és a történeti háttérről: NÉMETH, Honf. Kial. 178–203 (több ponton túlhaladott).
A bolgár–török kapcsolatokról: FODOR I., Bolgár-török jövevényszavaink és a régészet. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest, 1977. 79–114; RÓNA-TAS A., A magyar–bolgár-török érintkezés jellege. In: Tanulmányok a bolgár–magyar kapcsolatok köréből. Budapest, 1981. 59–69.
A mozsar-kérdésről: VÁSÁRY I., A Volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest, 1977. 283–290.
Jugriáról: ZSIRAI M., Jugria. Budapest, 1930; I. VÁSÁRY, The „Yugria” Problem. In: Chuvash Studies. Ed. A. RÓNA-TAS. Budapest, 1982. 247–257.
A szavárdokról: CZEGLÉDY K., A szavárd-kérdés Thury József előtt és után. MNy 55(1959), 373–385.
Konsztantinosz Porphürogennétosz művének kiadása és magyar fordítása: MORAVCSIK Gy., Bíborbanszületett Konstantín: A birodalom kormányzása. Budapest, 1950.
Levédia és Etelköz problémájáról: LIGETI L., Levédia és Etelköz. MNy 81(1985), 1–19.
A kettős királyságról: CZEGLÉDY K., A szakrális királyság a steppei népeknél (a kazároknál és a magyaroknál). MNy 70(1974), 11–17.
Fontos új monográfia: RÓNA-TAS A., A honfoglaló magyar nép. Budapest, 1997. Bővített angol változata: A. RÓNA-TAS, Hungarians and Europe in the Early Middle Ages. An Introduction to Early Hungarian History. CEU Press. Budapest, 1999.
ZIMONYI I., Constantin Porphyrogenitus De administrando imperio magyar fejezetének török hátteréről. In: Studia Varia. Tanulmányok Szádeczky-Kardoss Samu nyolcvanadik születésnapjára. Szerk. MAKK F.–TAR I.–WOJTILLA Gy. Szeged, 1998. 159–166; BALOGH L., Árpád „pajzsra emelésének” keleti párhuzamai. AUSz 112(2002), 37–47.

Mentés

Scroll to top